Szürritmus

Az alábbiakban Bíró Árpi (XI.H) írását olvashatjátok:




Történt egyszer, hogy egy fáma csüccsöst és hadorzót járt egy üzlet előtt, amely tele volt dulimanókkal és reményekkel. (Julio Cortazár)

Csattogtak az apró lábak, ahogy a macskakőhöz verte őket gazdája, ripegtek-ropogtak a tenyerek, mert a csüccsös és a hadorzó olyan régi táncok, hogy tapsolni is kell bennük. Sőt, lábhoz verni, mellkashoz ütni, mind olyan mozdulatok, amit egy vérbeli csüccs és hadorz ösztönszerűen végez.

A remények szájtátva álltak le a vásárlásban. A dulimanók népes csoportja (akik éppen az illatszeres résznél veszekedtek a kisegítővel, tudniillik kivették a forgalomból a kedvenc, csokismuffin-illatú arcszeszüket) fel sem figyelt az eseményekre, de ahogyan egyre több fiú és lány...akarom mondani remény (mert náluk nem lehet egyértelműen tudni, hogy melyik-melyik) ejtette ki kezéből az ananászkonzervet, homlokráncolva fordultak a reményekhez.

- Miért csaptok zajt ezekkel az ananászkonzervekkel?! Ha nem tudnátok, akkor elmondom nektek, hogy nem hangszert tartotok a kezetekben! – méltatlankodott egy dulimanó, majd visszafordult szegény kisegítőhöz, és tovább ócsárolta a már említett hiányosság miatt.

- Igaza van! Igaza van! Nézzétek csak meg, a csomagoláson azt írja, hogy étkezési célokra használható!

A remények természetesen nem nézték meg a csomagoláson szereplő adatokat, hiszen akkor egészen bizonyosan a dulimanók győztek volna a szócsatában. A reményeknek több büszkeségük van, nem alacsonyodnak le egyetlen dulimanó szintjére sem.

Inkább felvették az elkószált ananászkonzerveket, és tovább folytatták áruházi körútjukat. Az egyik remény azonban nem így cselekedett. Fiú volt, egészen bizonyos, mert látszott abban, hogyan vette fel a földről a gyümölcsárut. Egy újabbért nyúlt a polcon, és már mindkét kezében volt egy-egy ananászkonzerv. Összeütötte őket.

Kopp!

Közben erősen figyelte a kirakat előtt táncoló csüccs-fámát, és átvette a ritmusát. A konzerv ugyanakkor koppant, mikor a fáma rácsapott valamilyére.

Kopp. Koppkoppkopp. Koppkoppkoppkopp. Kop.

A dulimanók egyszerre fordultak meg, és legmérgesebb-tekintettel lesték mit is csinál a remény-ifjonc. Egyesek még csípőre is tették a kezüket. Főleg nők, de voltak közöttük férfiak is.

Kopp. Koppkoppkopp. Koppkoppkoppkopp. Kop.

A fáma elismerően pillantott zenélő társára. Együttest alkottak. A remények mosolyogtak, a kisegítő pedig fellélegezhetett, mert idő közben megszökött a dulimanók elől.

Egyszeriből a csípőre tett kezű dulimanók felkiáltottak:

- Állj!

És csend lett, és mindenki folytatta a vásárlást. Mert az így szokás egy üzletben. Mikor kiléptek, ügyet sem vetettek a fámára. Nem tudhatták, hogy pénzt gyűjt árva gyerekek számára.

Nekem egy fáma mesélte el mindezt.

(Persze az egész másképpen történt. Nem is egy fáma vonult ki az utcára, hárman voltak, sőt, tucatnyian, és egyáltalán nem táncoltak. Azért vonultak ki, hogy a cég elnöke megemelje fizetésüket. Sztrájkoltak. Az üzletben a remények egyáltalán nem szerették az ananászkonzervet, és azért csapták mindet a földhöz, mert tömeges ananászkonzerv-földhözcsapási napot akartak tartani. A dulimanók pedig egyáltalán nem használtak csokoládésmuffin illatú arcszeszt. Akik csípőre tették kezüket nem is nők voltak, hanem valójában csüccsöst és hadorzót táncoló dulimanók. De persze erre sohasem derül fény, ha egy fáma meséli el neked mindezt.)